II.

– Ez volt az – ágált Graham –, elment mellette.

– Tudom – felelte az Angyal.

Behúzta a féket, ahogy a kocsi a járda mellé suhant, és visszatekintett a sarokra. A mozdulat gépies volt, mert tudta, hogy a házat nem láthatja innen; de emlékezetből oly tisztán állt előtte, mintha a sarokház üvegből készült volna – az egész kis jelenet, ami a magasfeszültségű vészjeleket életre keltette az agyában.

Nem mintha valami különöset látott volna, ami épp oly hirtelen és dinamikus hatást váltana ki az átlagemberből. Csupán hét vagy nyolc különböző, de rendes és megszokott külsejű ember mászkált és álldogált a járdán, akiket csak annak a háznak bizonytalan fókusza tartott össze, ahova az Angyal készült. A kapuban egyenruhás rendőr állt, és éppen egy kerek arcú, keménykalapos ember jött ki hozzá a házból, mikor az Angyal szeme felfogta a helyzet általános körvonalait. Semmi különös vagy kirívó; de elég ahhoz, hogy az Angyal felfigyeljen és végigszaladjon magában a részleteken. Talán, annak az embernek a megpillantása, aki gutaütött arkangyalhoz hasonlítva jött ki a rendőrhöz, néhány szót szólni…

Graham meglepődve bámult rá.

– Mi a baj?

Az Angyal úgy nézett vissza, mintha nem is látná, és halvány mosoly érintette ajkát.

– Semmi. Tud autót vezetni?

– Eléggé.

– Akkor vezesse ezt. Elég gyors, tehát vigyázzon rá. Ne taposson túlságosan a gázba, mert egy-két mérfölddel maga előtt találhatja önmagát.

– De…

– Menjen vissza a lakásomra. Ott fog találni egy lányt, Patricia Holmot. Most telefonálok neki, hogy maga visszamegy. Ad majd inni és beszélgetnek, amíg vissza nem térek. Szeretnék most egyedül lenni.

– De…

Simon oldalra fordult és kilépett a kövezetre.

– Úgy látszik, ez a maga kedvenc szava. Gyerünk, testvér. Majd később dumálhatunk tovább.

Látta, hogy a Hirondel úgy ugrik előre, mint megkorbácsolt antilop, majd lassít… Megkínzott fiatalember kapaszkodik a kormányba. Aztán megfordult, hogy egy közeli trafikból felhívja Patriciát.

– Hazaküldöm a cserkészvédencemet, most már te vigyázz rá tovább. Tölts belé őszi sört, és boldogítsd, míg vissza nem térek. A helyedben nem flörtölnék vele nagyon, mert igen szerény fiatalember. És ha valaki keresné, szólj Oracenak, hogy dugja a kéménybe és ne mondjátok meg senkinek, hogy láttátok.

– Eszerint újra valami baj van – mondta a lány fenyegetően. – Na majd…

– Kedves, most megyek a parókiára megbeszélni az új gyűjtést – felelt az Angyal boldogan, és visszaakasztotta a kagylót.

Cigarettára gyújtott, elsétált a sarkig, és az utcán keresztül a házig, ahova menni szándékozott. A kép még mindig ugyanaz volt, csupán néhány új polgár csatlakozott a tétlenkedők csoportjához, míg a régiek közül néhány belefáradva a nagy semmi bámulásába, elment. A rendőr még mindig az ajtóban posztolt, bár a keménykalapos ember eltűnt a kapuból. Az őrszem előremozdult, mikor az Angyal fölsétált a lépcsőkön.

– Itt lakik, uram?

– Nem – felelte az Angyal, kedvesen. – Maga igen?

A rendőr ránézett.

– Kit keres?

– Teal főfelügyelőt – válaszolt az Angyal jelentősen –, már vár rám.

A rendőr egy pillanatig gyanakodva nézte, de az Angyal igen rendesnek látszott. Ilyen embereket várhat a főfelügyelő. Ugyancsak várhatta volna a miniszterelnök, vagy ünnepelt színésznő, vagy a nagyzenekar karmestere. A rendőr azonban nem gondolt ennyifélére. Megfordult, és az Angyal követte a házba. Keresztülmentek a hallon, amely üres és friss festékszagú volt. Az egyik ajtóból hajcsavarókkal teletűzdelt asszonyság nézett rájuk enyhe undorral. Az üres és friss, festékszagú lépcsőkön felmenve másik lakás ajtaja állt nyitva, s mellette újabb rendőr állt.

– Valaki a főfelügyelővel szeretne beszélni – mondta az első rendőr, és miután átadta védencét, lement a lépcsőn, hogy tovább őrködjék a rend fölött.

A második rendőr bevezette a lakás halljába. Majdnem a bejárattal szemben nyitva állt a nappali ajtaja, és ahogy az Angyal odaért, négy embert látott mozogni. Az ajtóhoz közel az egyik állvánnyal és fényképezőgéppel vacakolt, és a szoba túlsó végében a másik szürke port szórt a bútorokra, lekefélte, és aztán nagyítóüveggel megnézte. Egy magas, vékony, búskomor ember kissé oldalt állt, hatalmas jegyzőkönyvvel fölfegyverkezve, és a ceruzája végét szopogatta. Az utolsó ember a keménykalapban, aki olyan volt mint egy fölfordított tojás, az előbbinek vállán keresztül a noteszbe bámult.

Ezen az utolsó emberen pihent meg az Angyal szeme, mikor belépett a szobába. Közömbös maradt a többinek feléje forduló, ökörszerűen kíváncsiskodó tekintetére, csak azt várta, hogy a keménykalap is ránézzen. S akkor barátságos és kedves mosoly ragyogott fel az Angyal arcán.

– Nahát… Claud Eustace!

A keménykalap karimája alatt a gyermeki kék szemek mind nagyobbra tágultak, mikor a meglepetést felfogták. Ezekben még olyan ember sem tudott volna holmi szíves örömet felfedezni, aki csak jót képes gondolni embertársairól. Az élet sivatagjának jól nevelt vándora nem így fogadja az őt üdvözlő felebarátot. Hogy pontosak legyünk, úgy látszott, mintha a szemek tulajdonosa most döbbent volna rá hogy szórakozottságában lenyelt egy élő békát.

Gazdagon árnyékolt, érett őszibarack színe tolult az arcába, és megreszketett egy kicsit, mintha valami vulkán keresne kifejezési formát az érzései számára. Néhány rettentő másodperc után megtalálta a hangját.

– Mi az ördögöt keres maga itt? – dörögte Claud Eustace Teal főfelügyelő.